11. rész *A baleset és az eredet*

(Sziasztok! :) Szeretnék egy kis hangulatzenét adni ehhez a részhez! :) Ha akartok még ilyet, írjátok meg komiba! :D Hangulatzene: Nightcore - I'm sorry)

... - Elena és Fábi...Elena és Fábi...Még is miért?! Hogy?! Mikor?! Hát, ezért volt rossz előérzetem! - mondtam magamnak halkan, nehogy észrevegyenek. Csak álltam ott és néztem őket. Egyszeriben könny szökött a szememben és felgyülemlett bennem a harag.
Ettől a perctől kezdve, gyűlöltem ezt a lányt. Minden hibáért és szörnyűségért őt okoltam és azért is, hogy elveszi tőlem Fábit...Nem bírtam magammal, berontottam a barlangba, aztán a gyakorlóterembe és megfogtam a pisztolyomat. Nagy levegőt vettem, ennek a szörnyűségnek azonnal véget akartam vetni. Kirohantam az udvarra. Fölemeltem a fegyvert és megcéloztam vele Elenát.
- Ide figyelj te kis r****c! Senki, de senki nem szórakozhat az életemmel! - mondtam nyugodtan. A lány felém fordult és elmosolyodott.
- Mért? Akkor mi lesz? - kérdezte lazán.
- Ez - jelentettem ki mérgesen és meghúztam a ravaszt. A golyó nagy sebességgel röpült Elena felé, de Fábi a lány elé ugrott és őt találta el.
- Ne! - kiáltott a csaj és letérdelt a vérző fiú mellé. Pont abban a pillanatban rohant ki Dani a barlangból.
- Fegyvert hallottam! Mindenki jól van? - kérdezte aggódva. Közelebb jött hozzám. Látta, hogy a kezemben tartom a pisztolyt és meredten bámulom a vérző srácot. Odafutott hozzá és próbált rajta segíteni. Eközben én valahol máshol jártam. Egyre tisztábban lejött, az előző pár másodperc és abban a minutumban jöttem rá, hogy én lelőttem Fábit. Az arcom elsápadt, a karom elernyedt és kiesett belőle a fegyver, de én mégsem éreztem semmit. Mintha nekem közömbös lenne az, hogy az egyik legjobb barátom haldoklik. Sírnom kéne, de nem megy. Semmi se megy... Valahogy jóvá akartam ezt tenni. Ekkor jött az ötlet.
- Te jó ég! Lola! - kiáltottam fel - Gyertek, a vámpírkastélyba megyünk!
- Hozom a kocsit! - mondta Dani, de engem pillanatnyilag hidegen hagyott az, hogy 15 évesen tud vezetni. Pár pillanat múlva be is szálltunk az autóba. (Elena hátul Fábival, én meg elöl az anyós ülésen.) Aztán elindultunk. Gyorsan ment a járgány, de hát ez érthető is, mivel egy sérült van velünk. Akit mellesleg én lőttem le...Na mindegy...Öt perc múlva megérkeztünk és kipattantunk a kocsiból. Meglepetésünkre mind az öt vámpír ott állt a kapuba. Nem kérdeztünk semmit. Dani, Elena, Lola, Beni és Viki, megfogták Fábit és bevitték ellátni. Én Chrissel fölmentem a könyvtárszobába és leültünk a kanapéra. A fiú átölelt és megcsókolt. Nekem ez nagyon jól esett. Ennyi elég volt arra, hogy megnyugodjak és hogy tudjam, jó helyre hoztuk a sérültet. Öt perccel később Beni jött be a szobába. A karja csurom vér volt. Elfordultam.
- Kristóf, kellesz! - jelentette ki és együtt hagyták el a könyvtárat. Én magam elé bámultam. Így, hogy a szerelmem nem volt velem, felerősödött a bűntudatom és az aggodalmam. Lejátszottam a fejemben a lelövés eseményeit és egy szörnyű érzés kerített hatalmába. Ha miattam fog meghalni Fábi, azt sosem bocsátom meg magamnak!
 Fájt, eszméletlenül...Nem csak az, hogy megsérült, hanem Elenával való kapcsolata...Nem is tudom, de egyszerűen bántott, hogy mért nem...Inkább...Végül is mindegy...
 Felálltam és kerestem egy könyvet, amivel lefoglalhatom a gondolataimat.
- A vámpír és vérfarkas viszály eredete...Ez érdekes... - mondtam csodálkozva. Kinyitottam és olvastam:
A vámpírok és a vérfarkasok nagyon rég óta harcolnak, de vajon miért? Most megtudhatják. 
 Nagyon régen történt. A világelső és egyben leghatalmasabb látója megalkotta a Dicsőség Jogar-át, amibe átömlesztette az összes erejét. Egy gonosz vérfarkas és vámpír, tudomást szerzett e tárgy létezéséről és összefogtak, hogy megszerezzék. Egyik nap beosontak a látó kastélyába és megölték őt, viszont a jogart mindkettő magának akarta. Ezért megállapodást kötöttek, hogy elfelezik az ereklyét és szétszórják a népük tagjai között. Amelyik törzs előbb megtalálja a darabokat a másiknál, azé lesz az ereklye.
 Mostanra, csak kettő darab maradt a farkasoknál, ezért Zsanna a gonosz vámpíristennő és vele az egész törzs, harcol azokért, hiszen náluk van a többi...
 Ennyi elég is volt nekem. Visszatettem a könyvet és leültem a kanapéra. Már megint ez a nő...Utána kell jobban járnom ezeknek a dolgoknak...Ekkor Dani, Elena, Chris, Lola, Viki és Beni belépett a szobába.
- Fábi?! - pattantam föl mint egy eszement. Eszembe jutott, hogy elfelejtettem őt és amit okoztam.
- Veled akar beszélni... - mondta Elena sértődötten. Ezekre a szavakra felpattantam és besiettem a szomszéd szobába. Amit láttam, attól könny szökött a szemembe. A fiú ott feküdt az ágyon, meggyötörten és a padló még itt ott vöröslött a vértől.

- Fábi...Én annyira... - szipogtam és lerogytam a földre. Ahogy ott szenvedett, az engem őrületbe kergetett. Összetörtem teljesen. Tudtam, hogy miattam került ilyen helyzetbe, még is Elenát hibáztattam.
- Gyere ide... - nyögött a fiú. Felálltam és odaültem mellé. Patakokban folytak a könnyeim - Ne sírj...Nem haragszom...
- Hogy tudsz nem haragudni, amikor majdnem megöltelek?! - háborodtam fel. Egyszerűen nem tartottam jogosnak, hogy így bánjon velem a történtek ellenére.
- De, tudom, hogy nem direkt csináltad...Kérlek ne sírj... - mondta és megsimította az arcomat. Ez eszembe juttatta azt, amikor nem bírtam aludni és gitározott nekem. Ekkor megmozdult. Nagy nehezen felült. (Hiába, Fábi elképesztően erős...) Megöleltem. Aztán eszembe jutott, hogy ez valószínűleg fáj neki...De a fiú ahelyett, hogy elengedett volna, megfogta a kezem és lassan közeledni kezdett...

Folyt.köv.

By: Szöszii