3. rész *A medál titka*

...Legnagyobb megdöbbenésemre egy kép volt benne. Egy kép, de nem az én családomról...
- Még is honnan van ez? Hol szerezte apa, egyáltalán ő találta? Az a kislány...Olyan ismerős! - ilyen gondolatok forogtak a fejemben és azt hittem majd elájulok.
Becsuktam és felvettem a láncot. Aztán lesétáltam a konyhába.
- Szia Vivi! Mi újság? - kérdezte anya.
- Semmi...Csak gondolkodtam... - válaszoltam. Anya kérdőn pillantott rám. Vettem egy nagy levegőt és belekezdtem - Tudod, egy napja, találtam ezt a láncot és van benne egy család...Na ők kik?
- Ezt meg honnan szedted?! - nézett a medálra idegesen.
- Nem mindegy?! Szeretném megtudni hogy kik vannak ezen! Ismered őket vagy sem?! - néztem rá türelmetlenül.
- Nem... - sóhajtotta.
- Csak ennyit akartam... - mondtam és idegesen felfutottam az emeletre. Megfürödtem, aztán le akartam menni a földszintre inni egy pohár vizet. Éppen a lépcső közelébe értem amikor meghallottam egy beszélgetést.
- De hol találta?! - kérdezte dühödten apa.
- Fogalmam sincs! Nyugi Bálint! Megoldjuk! - mondta nyugtalanul anya.
- Na de Gitta! Tudod hogy a medál védelemmel ruházza fel! Ez az ő tulajdona! Ameddig nála van, esélyünk sincs elvenni tőle! - emlékeztette apa.
- Tudod mit? Aludjunk rá egyet és holnap kitalálunk valamit! - bizonygatta anya. Ekkor léptek zaja hallatszott a lépcső felől. Siettem ahogy tudtam és befutottam a szobámba. Magamra zártam az ajtót és gondolkoztam.
- Az én tulajdonom?! Amíg nálam van nem tudják megszerezni?! Védelem?! Szóval még is tudnak róla! Nem hagyhatom hogy megszerezzék! Meg kell tudnom kik ezek és miért pont nálam aktiválódik a medál! - mondtam határozottan és mérgesen. Így feküdtem le. Tele elszántsággal és bizonyítási vággyal. Éreztem, végre valamiben teljesen magabiztos vagyok.
 Másnap reggel 6:30-kor keltem. Kitudja miért, de még magam is meglepődtem!
- Hogy kelhettem ilyen korán?! - kiáltottam. Mindegy, felkaptam (emó stílusomhoz hűen) egy fekete-fehér ruha összeállítást, aztán bementem a fürdőbe és egy laza copfba kötöttem a hajam.

Ezek után lementem reggelizni. Anyáék nem voltak itthon. Gondolom korán dolgozni mentek. Miután megettem a reggelim, elindultam a suliba. Beléptem a kapun és odamentem a portáshoz. Bemondtam a nevem és bementem a 9.b termébe. Odamentem Kitti padjához. Mellette egy normálisnak tűnő srác ült.
- Szia! - köszönt a lány.
- Sziasztok! Te meg ki vagy? - kérdeztem a sráctól.
- Orsányi Fábián - mondta és alaposan végigmért.
- Dobai Vivien - vetettem oda. Ekkor bejött a tanár én meg leültem a helyemre. Egész nap koncentrálni sem tudtam! Kristófnak olyan jó illata van! De most komolyan! Végig szenvedtem az órákat és hazaindultam, amikor valaki megragadta a karom.
- Te jó ég! Fábi! Megijesztettél! - mondtam mérgesen.
- Fábi?! Ez meg hogy jött? - kérdezte és mint ha láttam volna egy aprócska mosolyt rajta, de csak mintha.
- A Fábiánból! Te eszement! - mosolyogtam rá.
- Aha...Haza kísérlek - jelentette ki.
- Nem kérek kíséretet! - mondtam meglepődve.
- Pedig akkor is megyünk! - hozta meg a döntést. Az utunk néma csendben telt. Amikor a ház elé értünk már sötét volt. Ekkor három alak ugrott elő a semmiből és felénk közeledtek.
- Fábi! Mi történik itt?! - kiáltottam kétségbeesetten...

Folyt. köv.

By.: Szöszii