5. rész *A hamis igazság*

...Elkezdett mesélni. Mesélni, olyanokat, amiket elhinni bűn...

- A szüleid, nem az igaziak. Ezek, vérfarkasvadászok. A te valódi anyád és apád, vérfarkasok, mint ahogy én is...A család, ami a nyakadban lóg, a tiéd... - mondta. Én úgy néztem rá, mint aki teljesen meghibbant.
- Neked elment az eszed! - kiáltottam - Nem lehetnek szörnyek! Én sem vagyok az!
Megcsóválta a fejét.
- Engedd, hogy megmagyarázzam! - ragadta meg a csuklóm.
- Te ne érj hozzám! - kiabáltam - Tűnj innen! Ne is lássalak többet!
Elengedte a kezem és rám nézett.
- Esküszöm neked, sosem hazudok senkinek - jelentette ki és elviharzott. Én ledőltem az ágyamra és magam sem hittem el amiket mondott. Pár perccel később anyáék rontottak be a szobámba.
- Mit keresett ez itt?! - ordította apa - Nem tűröm ha az ilyen ide merészkedik!
- Milyen? Milyen?! MILYEN?! ADJATOK MÁR VÁLASZT A KÉRDÉSEIMRE! - keltem ki magamból. Anya megsimította a karom, de én eltoltam magamtól.
- Hagyjatok békén, egy darabig! Majd megmondom mikor állok szóba veletek újra! Most...Most pedig menjetek innen ki! - utasítottam és így is lett. Ledőltem az ágyamra és gondolkoztam, méghozzá erősen.
- Miért? Miért mondott ilyen szörnyűségeket Fábi? Anyáék tényleg vadászok? Az megmagyarázná a sok régi holmit...De nem, ez badarság... - ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben. Úgy döntöttem elmegyek friss levegőt szívni. Fel is kászálódtam az ágyról és kimentem a házból. Elsétáltam a közeli kilátóhoz és azon tűnődtem, hogy mik történnek velem, amikor hangokat hallottam. Úgy éreztem valaki követ. A léptek zaja egyre távolodott. Fogalmam sincs mit képzeltem, de utána eredtem. A hang egy erdőhöz vezetett. Ekkor fogalmam sincs miért, de beléptem a lombok sűrűébe. Ekkor egy kar megragadta a vállam. Én lefagytam a rémülettől.
- Na Vivi...Ide is merészkedtél utánam? - kérdezte a srác gúnyosan és levette rólam a kezét. Én megfordultam és hátráltam egy lépést.
- Nem hittem, hogy te vagy az - mondtam Fábinak - Mit akarsz velem csinálni, "farkas"?
- Én semmit...Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy felfogtad a pirinyó agyaddal a valóságot...De úgy látom hiába fáradoztam... - vonta meg a vállát.
- Milyen valóságot?! Ha a szüleim szörnyek, én is az lennék nem?! - kérdeztem idegesen.
- Nem feltétlenül... - jelentette ki, én kérdőn néztem rá - Nagyon kicsi az esélye, de meglehet, hogy a vérfarkasok gyereke embernek születik.
- Oké, rendben...Bizonyítsd be, hogy igazat beszélsz! - mondtam és karba tettem a kezem. Fábi  bólintott egyet és abban a pillanatban a levegő elkezdett izzani. Hátráltam egy lépést és becsuktam a szemem. Ekkor a srác elvonyította (?) magát és körülöttünk minden lehűlt. Ugatást hallottam és éreztem, hogy egy szőrös test a lábamhoz dörgölőzik. A félelemtől és a hidegtől egyaránt reszkettem. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és lenéztem. Elmosolyodtam, mert egy aranyos fekete farkast láttam a lábaim előtt.

- Ezt nem hiszem el! - kiáltottam és lerogytam a földre. Az állat ekkor odajött hozzám és a térdemre hajtotta a fejét. Én elkezdtem simogatni - Mondj még többet a valódi és a hamis szüleimről!
A farkas hátrált egy lépést és visszaváltozott. Ahogy Fábi arcát láttam megborzongtam.
- Hogy lehetséges ez?! - gondoltam.
- Állj fel...Még felfázol... - mondta szemrebbenés nélkül. Én szót fogattam neki.
- Szóval...Mesélnél még? - kérdeztem, mint egy 5 éves.
- Persze...A szüleidet, az igaziakat, meggyilkolták...Még pedig a hamis szüleid...Téged ott talált a mostani anyád és érezte rajtad, hogy ember vagy. Ezért lehet, hogy még mindig élsz... - jelentette ki. Ekkor bennem összetört valami. Egy olyan dolog, amit szeretetnek hívnak. Hogy mi iránt? A hamis anyám és apám iránt...
- Ezt nem hiszem el... - mondtam és elájultam.
 Másnap, egy barlangban ébredtem.
- Hol vagyok? - ültem föl bágyadtan. Körülnéztem és a fekhelyem mellett ott hevert egy pisztoly. Meg akartam fogni, de egy srác hozzám szólt.
- Mit csinálsz? - kérdezte, a 14 év körüli fiú.
- Fábi?! - kiáltottam fel, odarohantam és megöleltem.
- Héj Vivi! Mit csinálsz? - érdeklődött egy másik - Én vagyok az...
- Mi?! - néztem fel értetlenül. Leültem a rongyos fekhelyemre és a két srácra bámultam, akik közben leültek egy kanapéra. Olyan egyformák voltak...Csak a hajuk volt más...Meg az, hogy az egyik mosolygott...Így tudtam melyik Fábi.

- Neked van egy ikred?! - kiáltottam.
- Ja - felelte lazán.
- Orsányi Dániel vagyok. Te? - érdeklődött az iker.
- Dobai Vivien... - feleltem.
- Szuper! Kitalálsz nekem is egy idióta becenevet? - kérdezte mosolyogva.
- Igen...Te Dani leszel! - jelentettem ki.
- Szuper! - nevetett. Ahogy rájuk néztem láttam, hogy milyen különbözőek. Erre én is elkezdtem kacagni. Fábi volt az aki csak nézett minket és még a szája széle sem rezzent. Ekkor abba hagytuk a nevetést. Megláttam a sarokban egy sárga gitárt.
- Kié ez? - csillant fel a szemem.
- Az enyém... - mondta Fábi - Rég nem játszottam rajta.
Ekkor a kezébe vette a hangszert és elkezdte pengetni.

- Hát ez...csodálatos... - mondtam...

Folyt. Köv.

By.: Szöszii