17. rész *Támadás*

(Hangulatzene: Nightcore - Fighter<---Katt a linkre! :D)

...Felkeltem. Nem a nap ragyogó sugaraira, hanem arra, ahogy Chris simogatta a hajam. Belemordultam a mellkasába és felemeltem a fejem. Amit először megpillantottam, az a gyönyörű zöld szeme volt. Közelebb kúsztam hozzá és egy csókot leheltem az ajkára. Elmosolyodott.

- Jól aludtál? - kérdezte miközben a hajamat igazgatta.

- Soha jobban! - simítottam meg az arcát, majd felültem. Kinyújtóztattam minden tagomat, majd otthagytam Kristófot. Halkan benyitottam a szobámba. Fábi csukott szemmel aludt. Elnézegettem egy ideig, a bűntudat lassan erősödött fel megtört lelkemben. Lerogytam az ágyra és átöleltem a fiút.
- Bocsáss meg kérlek... - suttogtam erőtlenül. A könnyeim patakzottak. Fábi pólóját átáztatta a bánatom. Egyszer csak simogatást éreztem a hátamon - Úristen...Bocsi, hogy felkeltettelek...
Bágyadt tekintetem Fábira emeltem. Engem nézett. Az arca közömbös volt, mint mindig. Nem tudtam róla semmilyen érzelmet leolvasni.
- Nyugodj meg...Nem történt semmi... - jelentette ki és mélyen a szemembe nézett. Az idilli pillanatot az ajtó nyikorgása zavarta meg. Oldalra kaptam a fejem. Danit láttam meg aki meglepetten ráncolta a homlokát és az állát vakargatta. Vidámnak tűnt, ám megdöbbentette a kép ami fogadta.
Lassan feltápászkodtam az ágyról és egy kérdő pillantást lövelltem felé, ám ahelyett hogy válaszolt volna, ellépett az ajtótól és beengedte a kint várakozó Vikit és Lolát.
- Jó hír Fábián! - jelentette ki a barna hajú lány - Lola képes bevetni a gyógyító képességét rajtad. Mindannyian tudjuk, hogy ez eléggé fárasztó művelet a számára, de a mostani események hatására ezt a döntést hoztuk.
Elhallgatott, én leesett állal tekintettem rá. Nem értettem mi ez az egész. Ekkor a lány tapsolt kettőt és parancsot adott:
- Na! Most pedig segítsetek cipelni a beteget!
Dani és Chris (Aki ezek szerint végig ott állt.) besétáltak a szobámba és erőlködve ugyan, de sikerült felemelniük a sérültet. Kivitték a helységből és Vikiék is velük távoztak. A meglepetés ereje úgy hatott rám, mint a villám. Kifutottam a folyosóra és a lány útját álltam. A kezemet lazán a csípőmre engedtem és farkas szemet néztem vele.
- Elárulnád mégis mi folyik itt?! De siess, mert elkések a suliból - követelőztem mérgesen és az órára mutattam. Viki kényelmesen hátradobta a vállán élénkbarna haját és elmosolyodott.
- Ja igen. Iskolába ma biztos nem mész! - kacsintott rám, majd ruganyos léptekkel kikerült és még egyszer hátranézett - Ja és öltözz már fel! Nekem kínos, hogy hálóingben futkorászol itt.
A lány stílusa kötekedővé és bunkóvá vállt számomra, mégsem éreztem ellenszenvet iránta, mert nem volt miért. Különben is, inkább hálás voltam neki amiért meggyógyítják Fábit.
Az ebédlő ajtaja, hangosan becsapódott a barátaim mögött. Odafutottam az ajtóhoz, hallgatózni próbáltam, de egyszer csak Csongi hangját hallottam meg mögöttem. Idegesen fordultam hátra és a szemébe néztem. Nem csak őt láttam meg, hanem a mellette ácsorgó, folyton vigyorgó Benit is.
- Vivien. Ugye tudod, hogy ez zártkörű megbeszélés? - kérdezte Csongor és gúnyos mosolyra húzta a száját, aztán lazán kikerült és belépett a "tárgyalóterembe". Megbeszélés? Milyen megbeszélés? Kihagynak?!
A döbbenettől tátva maradt a szám.
- Amúgy jó a kis rucid Vivi! - jelentette ki Beni és megborzolta a fejem, majd ő is bement a helységbe. Fújtattam egyet és becsörtettem a szobámba. Idegesen felöltöztem és kirohantam a barlangból. Csak mentem és nem néztem vissza. Elhaladtam a suli előtt és besétáltam a parkba. Küldtem egy üzit Patriknak, hogy előbbre hoznám a találkát, persze csak ha neki is megfelel, aztán belemélyedtem a gondolataimba. Először is. Én is a csapat része vagyok és nem egy kisgyerek akit mindenből ki kell hagyni. Mindenki, mindenki ott lehet azon a nyamvadék megbeszélésen, csak én nem. Miért? Milyen jogon teszik ezt velem?
A tenyerembe temettem az arcom, de mielőtt megnyílt volna a könnycsatornám, megérkezett Patrik. Két puszival köszöntött és leült mellém. Beszélgetni kezdtünk, úgy általában mindenről. Meséltem egy csomót neki a suliról, a barátaimról, a napjaimról. Persze a kínos részleteket kihagytam. Egyszer csak a suli felé kaptam a fejem és megláttam, hogy Lena hagyja el sietősen az épületet. De az nem lehet...Még megy az óra...
Gyorsan kellett döntenem. Vagy utána szaladok, vagy nem törődök vele és majd otthon kikérdezem. Elena már a másik utcában járt. Hirtelen felpattantam és már indultam volna, amikor egy eget rengető hangzavar tört ki. Elvesztettem az egyensúlyomat és lezuhantam a földre, a kezem meg a csengő fülemre szorítottam. Kis idő múlva hunyorogva kinyitottam a szemem. Patrik mellettem feküdt, ájultnak tűnt. Fején egy kis vércsík folydogált le komótosan. Arrébb fordítottam a tekintetem és megláttam azt, amit életemben nem gondoltam volna. A suli lángokban állt. Falai félig lerombolva magaslottak az ég felé. Minden tiszta korom volt. Az épületből gomolygó füst beborította a környéket. Köhögve, lassan tápászkodtam fel. A könnyeim maguktól kezdtek folyni. Az iskola körül minden csupa vér volt és megszenesedett emberi hullák feküdtek a földön, egyedül, magukra hagyva. Az összes osztálytársam ma suliba volt, kivéve Fábiékat. Kitti...A név, mint tüzes nyílvessző, hatolt a fejembe.
- NEEE!!! - ordítottam magamból kikelve. Fájt...Hihetetlenül fájt...
 Koszosan, véresen, könnyes szemmel léptem be a barlang ajtaján, magam se tudom hogy volt annyi erőm ahhoz, hogy Patrikot is hazacipeljem. Mindenesetre sikerült.
Dani rohant kétségbeesetten hozzám.
- Vivi! Annyira aggódtunk! Ott voltál a robbanásnál?! Jézusom ugye nem lett bajod?! - hadarta.
- Várjunk...Ti tudtatok a robbanásról?! Ugye nem...Ti voltatok?! - akadtam ki teljesen.
- Nem Vivien. Mi csak megakadályozni próbáltuk. Zsannáék voltak - jelentette ki halál nyugodtan Viki, aki időközben előtűnt. Vele együtt még Beni, Csongi, Lola, Lena és Chris is felbukkant.
Megfogtam a fejem mert hirtelen nagyon lüktetni kezdett. Kiakartam menni, de Kristóf megfogta a kezem és ijedt fejet vágott. Egy erős mozdulattal ellöktem és kitántorogtam az erdőbe. Lerogytam egy farönkre és sírtam. A fejfájásom felerősödött és elfogott a szédülés. Mérhetetlenül nagy fájdalmat éreztem. Nem ismertem olyan nagyon még Kittit, de így is eszméletlenül hirtelen ért a halála. Főleg attól a tudattól, ami a fejemben járkált. Hiszen ő nem tehetett semmiről! - mondogattam magamban kétségbeesetten.
Hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat és eldőltem. Valakinek az ölében feküdtem, de nem tudtam már megállapítani ki az. Lassan lecsukódott a szemem.
Felkeltem. A fájdalom és a rosszullét abbamaradt. Felnéztem és megláttam Fábit. A farönkön ült és a hátával támasztotta az egyik még élő fát. Így aludt. Biztos kimerítette a műtét vagy mi.
Felültem és ekkor felém fordult. Szélesen elmosolyodott, amit én egy meglepődött pillantással jutalmaztam.
- Most komolyan Vivi? Idehozod ezt a perverzet? Nem kapott így is elég nagyot? - kérdezte gúnyosan.
- Fogd be! - vigyorodtam el és meglöktem a vállammal. Viszonozta a támadást, aztán hirtelen elkomorodott.
- Most küldte ki Chris Bencét és Csongort, hogy figyeljék meg a terepet - jelentőségteljesen rám nézett, majd mivel nem mondtam semmit, folytatta - Zsannáék teljesen befoglalták a romokat és rettegésben tartják a várost. Tudod mit jelent ez?
- Nem... - nyeltem egy nagyot.
- Vivi. Itt a háború - jelentette ki, majd mivel elég ijedt arckifejezést vághattam átölelt...

Folyt. köv.

By: Szöszii